Ráleltem egy filmre a gépen ma. Meg akartam nézni, de vacilláltam. Nem csoda, hiszen eddig akárhányszor láttam, mindig ugyanazt váltotta ki. Tudtam, hogy milyen hatással lesz rám, ha rászánom magam, és abban nem voltam biztos, hogy akarok szomorúságot, ilyen mélységes szomorúságot. Bizonyos szemszögből nézve a film nem is szomorú (győzködtem magam). Gondolhatnám azt is, hogy ha valaki tudott filmet készíteni egy ilyen érzésről, akkor biztosan átélni is át lehet, és így okoskodva azt kell mondani, hogy akkor nincs veszve minden. Nekiültem hát, minden tudás, kétség ellenére mégis, és megnéztem a filmet. Tudod, emlékeztetnem kell magam bizonyos időközönként, hogy azért, mert nem láttam vágtázó gazella csapatot, még nem jelenti azt, hogy átaludtam az életem. Visszatekintek néha-néha az életemre, s ha rossz passzban vagyok, mikor ezt teszem, akkor úgy tűnik, mintha nem is éltem volna, pedig nincs ez így. Olyan dolgokat éltem át, ami nagyon sok embernek nem adatott meg. Időről időre meg kell néznem ezt a filmet, hogy emlékeztessem magam erre. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem kell sajnálkoznom az életem felett, és hogy nem csak becsapom magam azzal az érzéssel, miszerint jól vagyok magammal, magamban lényeges elégedetlenkedés nélkül... Húú, ez most elég szánalmasnak hangzó eszmefuttatásnak tűnhet... Pedig csak olyan bizonyosságra vágyom, olyan bizonyosságot szeretnék, ami csak egyszer adódik egy ember életében... Ez a mondat motoszkált bennem a film végére, és hiába az optimista szemlélet, elöntött az a mélységes szomorúság, ami miatt hezitáltam. Nem a vágy miatt, hanem a be nem teljesülő vágy miatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése