... a fene van? Aludni akarok, ne ébressz fel! Nem érted?... De hiszen nincs itt senki rajtam kívül... Ki keltegetne akkor?... Sötét is van... Jesszus... Ez a bizsergés, ez a lüktetés olyan, amivel képtelenség együtt aludni. Kénytelen vagyok elkönyvelni, hogy ebből ébredés lesz. Kicsit nyűgösen ugyan, de lassan belenyugszom, hogy kelni kell. Még sosem fordult elő velem, hogy ilyen álom miatt hagyom félbe az alvást az éjszaka kellős közepén. Na jó, párolog el a hiszti, megadom magam, s döntök végül. Hagyom elhatalmasodni magam felett ezt az érzést, hagyom, hogy a fantáziám olyan irányba lóduljon, amilyen irányba csak akar. Érzem is, hogy érdemes megadni ezt a szabadságot, már nincs is más körülöttem, mint a fantáziám finom szüleményei. Abban is biztos vagyok, hogy nem kell sok idő, s megnyugodva, megelégedve az álmok világa felé veszem majd az irányt. Apró mozdulat, és még apróbbak aztán, szinte még mozdulatlanság, de elég. A fantázia e minimális mozgással olyan hatással van, hogy a szívdobogás felgyorsul a lélegzetvétellel együtt, megfeszül húrként, ami ilyenkor szokott, majd egy pillanat múlva lélegzet elakad, mintha soha többé nem kéne friss belőle, de szép lassan mégiscsak megmozdul a mellkas, hogy kipréselje magából a nem odavalót. Aztán az a kis mozgás elcsitul, a fantáziaképek semmivé foszlanak, s ahogy a szív dobogása a szokásos tempót veszi újra fel, felsejlenek álomország határai. Szinte mosolygós az elszenderedés, nyugodtan, elégedetten, szinte észrevétlenül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése