Állunk ott a tömegben, a zene szól. Tetszik. Körülöttünk emberek mászkálnak, táncolnak, énekelnek, jól érzik magukat. Állok ott, mellette, és szerintem sugárzik rólam, hogy vonz engem, hogy megfogott. Valamitől vezérelve oldalra fordítom a fejem, és megdöbbenek, mert egy ürge bámul rám olyan félreérthetetlen pillantással, olyannal, amitől félelem költözik a döbbenet mellé. Mikor rámeredek csodálkozó arckifejezéssel, el sem fordítja a tekintetét. Ijedten fordulok vissza a színpad felé, és észrevehetetlen apró lépéssel még közelebb húzódom hozzá. Egyszer - kétszer még odapillantok esetlenül, hátha én vagyok túl paranoid, és olyat láttam, ami nincs is, de sajnos nem tévedtem. Akárhányszor odanézek, mindig összeakad a tekintetem az övével, és ez nem tetszik. Aztán már nem nézek oda, úgy teszek, mintha nem tudnám... Nem, abból a megvilágításból, amit gondolhatsz most, meg sem vizsgáltam a kérdést, mert nincs bajom azzal, ha megnéznek, sőt, ha olyanom van, még tetszik is, de az ilyen tekintettől megijedek. Nem tudom megmagyarázni, milyen az az ilyen, hiába is kérdezel... Kicsit később egy pár keveredik elénk, aztán mellénk, vagy mi melléjük, nem tudom, de mindegy is. Mikor előttünk álltak néztem is őket egy pillanatig, és arra gondoltam, milyen jó lehet nekik, hisz egymásra találtak. Aztán mikor mellénk kerülnek, akkor érzem, hogy néha - néha hozzám ér valaki. Arra fordulok, s látom őket. A férfi öleli a lány derekát, így a keze az én derekam magasságába kerül. Azt hiszed, hülye vagyok, igaz? Nem csodálkozom, én is azt hiszem néha. Mondom is magamnak: bolond vagy, és amúgy is tömeg van, kénytelenek összeérni az emberek. Letudom ennyivel, és megint közelebb húzódom hozzá. De aztán újra és újra érzem. Nem foglalkozom vele. Tudod, mikor kezdem érteni, hogy megint nem csap be a megérzésem? Mikor ők nem a koncertre figyelve ringnak egymás karjában, hanem intenzívebb beszélgetésbe kezdenek (vita), ami után jó egy méter távolságra lépnek el tőlünk (az úr enged, ezáltal beismer). Feléjük pillantok lopva. Úgy érzem, a lány észrevette, hogy túl közel vannak... Megértem, hogy betegnek gondolsz. Hidd el, nekem is megfordult már nem egyszer a fejemben ez, de eddig még sosem fordult elő, hogy becsaptak a megérzéseim, pláne az ilyenek. Van hozzá szemem, meglátom az ilyen apróságoknak tűnő dolgokat, és mintha légy lennék, aki ott döngicsél körülöttük, s minden szavukat hallja, úgy tudom, mi zajlik. Tudom, hogyan támad a csaj, és azt is, mivel védekezik majd a pasi, és már az elején tudom, hogy a pasi behódol az esti, megkapható, esetleg felkínálkozó (utópisztikus vágyak) punci reményében. Mégis hiába megannyi bizonyosság arról, hogy jól látom, amit látok, mégis minden alkalommal azzal győzködöm magam, hogy rosszul látom, nem láthatom jól, hiszen ők együtt, és tisztelet (ha más nem is), meg minden... Ááá, most meg azt gondolod, el vagyok szállva magamtól? Szomorúan veszem tudomásul, hogy még nem sikerült kicsit sem megismerned, hiába hagyom, hogy nyúlfarknyit beleláss a fejembe. Ha sikerült volna, akkor tudnád, hogy erről szó sincsen. Egyszerűen csak reálisan látom magam külsővel kapcsolatban pont úgy, mint tulajdonságok tekintetében, vagy az emberi kapcsolatok függvényében, vagy bármilyen más szempontból nézve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése