Ma is, mint általában minden nap, reggel lett, és fel kellett kerekedni teljesítendő a kötelezettségeket, teendőket. Nehéz az indulás, de segítenek a kellemes kis rituáléink, és gondosan ügyelek arra, hogy sose kelljen kapkodva futni – szaladni. Mai reggel sem mehetett volna flottabbul. Ballagtunk a tömegközlekedési eszköz irányába azt taglalva, hogy mily jó lenne, ha Bea (egyetlen és hőn szeretett, egy cseppet sem megbolondult leánytestvérem) végre megemberelné magát, és kimászna zátonyra futott kapcsolata roncsai közül. Biztos vagyok benne, hogy tudja ő, hogy ennek az izének, amiben van, már réges régen harangoztak. Persze, tudom, hogy a meleg fosból nehéz kilépni a hideg partra, de kár halogatni, egyszer csak meg kell tenni, mert nincs a világon olyan gyomor, ami mindent képes benyelni válogatás nélkül, és hát nem árt néha annak az elkényelmesedett popósannak, ha didereg egy parányit. No de, hogy ne szaporítsam a szót, erről tárgyaltunk lelkesen vonulás közben, mikor a vasúti átjáróhoz közeledve zöld mellényes rendfenntartók jelenlétére lettem figyelmes, társaságukban két biztonsági szolgálatot teljesítő, tagbaszakadt segéderővel. Láttam, hogy a közbiztonságot lelkesen, és töretlenül védő szolgálatban lévők közül az egyik tántoríthatatlanul jegyzetel, míg a másik néha odasugdos valami biztosan nagyon fontosat. Gondoltam magamban, ezek meg mi a lópikulát művelnek itt, csak nem új rend lép életbe, és a nem szimpatikus egyedeket nem engedik az állomásra behatolni. Mert akkor lehet, leszünk a bajban. Ugyanis, magam is értetlenül állok a jelenség előtt, nem mindig találtatik a pofázmányom, vagy egész lényem, más szemében szimpatikusnak. Ajjaj, kezdtem éleszteni aggodalmamat, mi lészen, ha el leszünk tanácsolva… Közben közelebb értünk, és egyértelművé vált, hogy nem szelektálás zajlik. Akkor, merült fel egy következő elmélet, számlál. Azt akarja tudni biztosan, hányan haladnak át reggel egy meghatározott időpontban ezen az átjárón. Ahogy próbáltam ezt az ötletet alátámasztani gondolatilag, elhaladtunk mellettük. Az érdektelenek hanyagságával pillantottam oldalra, és abban a pillanatban minden agyamentséget elfelejtettem. A két rendőr sorfala mögül ugyanis kikandikált egy fekete, talán a szemetesből kirángatott nejlon, és egyértelműen valamit bújtatni lett volna hivatott. Ha megfelelően lettek volna felkészülve, valószínűleg megfelelő méretű ilyet használtak volna, és nem kandikált volna ki egy edzőcipős láb a takargató alól. Hirtelen az villant át az agyamon: hmm, egész új lehet az a lábbeli, még csak nem is koszos. A következő pillanatban értettem meg igazán, mit is látok. Csendben, önkéntelenül gyorsabb lépésekre váltva rohamoztuk meg az utazás eszközének legközelebbi ajtaját. Miközben helyet foglaltunk táskáinkat rendezgetve, O. csak annyit jegyzett meg halkan: el kell költöznünk innen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése