2012. november 25., vasárnap

Boszi


A banya aprócska szobában lakott, a ház majdnem padlásán, ahova csak a porcicák járnának porcica kakit hagyni, ha a banya birtokba nem vette volna. Sokáig nem találta a helyét az unokájánál. Nem akart a terhükre lenni, de néha pont ezért, mégis sikerült. Egy alapos beszélgetéssel ezt a gondot ügyesen megoldották, és akkor került szóba a fenti kis szobácska, ahonnan aztán szinte kirobbantani sem lehetett kedves banyánkat. Mindig sötét volt ott bent. Nem is csoda, hiszen az ablakot egy vastag, fekete függöny rejtegette (unokája csak porfogóként emlegette a függönyt, és áskálódó pillantások kíséretében gyanúsan kerülgette egy darabig). Boszi tántoríthatatlan volt, hiába rágta a fülét az unoka, nem volt hajlandó megszabadulni ettől a drapériától. A falakon körbe, ahova csak lehetett polcokat, vagy szekrénykéket szereltek, egészen a padlótól a mennyezetig. Ha egy kis fény szabadulhatott volna be, akkor kiderült volna, hogy csinos a helyiség ezekkel a tartozékokkal. A polcok zsúfolásig tele voltak könyvekkel. Nem messze az ajtótól egy kis létra állt a polcnál, sejtetve, hogy nem régen valaki könyvért mászta meg a fokokat, és fél pillantással arrébb a fal melletti kanapén heverő könyvek egyértelművé tették, hogy nem régen itt lázas keresés hevét csíphettük volna nyakon. A szoba közepén egy kis, kerek asztalka álldogált két székkel. A székek egymáshoz és az asztalhoz közel húzva, mintha félelmüket csillapítanák egymás közelségével. Az asztalkán egy kis lámpa világított, fénye éppen csak ezt a kis helyet volt képes jól megvilágítani, de ennyi is elég volt, hogy láthatóvá váljék a szétszórtság, és ennek a látszólagos káosznak a közepén ott ékeskedett az üveggömb. Az egyik széken banyánk üldögélt, láthatóan unatkozva. A szanaszét heverő könyvek hivatottak bizonyítani, mennyire igyekezett elkergetni az újra és újra támadó unalmat. Keze a gömböcske felé indult, közelebb húzta, és kezét pihentette rajta. Gömb belsejében mintha szellő kezdett volna táncba a játékos felhőkkel, és mintha egyre nagyobb lendülettel ropták volna azt a talpalávalót, majd hirtelen szépen tisztulni kezdett a kép, láthatóvá téve egy szobácskát, ahol emeletes ágyon alvó két gyerkőckobak mutatott nyugodt, meghitt, csendéletet. Banya arcán mosoly terült el, miközben nézte a pihegve szuszogókat. Váratlanul lépések halk neszére lett figyelmes, majd meg is pillantotta a fekete ruhába öltözött betolakodót. Tétovázás nélkül lépett az alsó ágyhoz, felébresztette őt. A zajra a felső ágyon is ébredezett a kicsi, álmos arccal az ismeretlen hangok irányába figyelve. Az alul alvó fiatalabb volt a másiknál, talán ennek volt köszönhető, hogy a betolakodó figyelme felfelé terelődött, leemelte a kislányt az ágyról. A történések közepette kiderült egyértelműen, hogy leánykákról van szó, pontosabban apró leánykákról (alig múlhattak fél évtizedesek). Boszi arcán komorság árnya suhant át, s közelebb hajolva gömbjéhez, erősen figyelt. A sötét ruhás alak közben szóval tartotta a lánykát, keze mindenhol megérintette a megszeppent kis testet, egy perc nyugtot sem hagyva. Majd kézen fogta, és kifelé vezette a szobából. A kép egy pillanat alatt félhomályos tákolmányt mutatott, ami talán a házacska padlása lehetett. Megjelent az alak vezetve a gyereket, és leült egy alkalmasnak látszó helyre, odahúzva a reszkető apróságot. Beszélt hozzá, halkan és egyfolytában. Boszi egyre közelebb hajolt a gömbhöz. Először csak halkan szólt: - Menj, fuss onnan. Mikor látta, hogy a kicsi nem mozdul, kiabálva, szinte sikoltva üvöltötte: - Kicsi, fuss, szaladj. Elharsogta párszor a szavakat, és csak akkor halkult el, mikor látta, hogy a gyerek elmenekül a padlásról, le a létrán, át az udvaron, be a lakásba. Hallotta, hogy kattan a retesz, és fordul a zárban a kulcs. Megnyugodott kissé. Figyelte, ahogy a két csemete izgatottan bújik össze, főleg, mikor kis idő elteltével a sötét alak a kilincset próbálta lenyomni újra, és újra. Jaj, csak nehogy kinyissátok, sóhajtott izgatottan. Mikor a gyerekek elbújtak az anyájuk ágyában a takaró alatt, s fülüket befogva, úgy tettek, mintha nem hallanának semmit, semmit abból, amit a sötét ruhás alak magyarázott nekik az ajtón keresztül. Valami cinkoskodás szerűt adott elő, de lassan megértette, süket fülekre talál, jobb híján elment az udvarból. Boszorkány ezt látva, megkönnyebbülés mellett szomorúságot érzett, mély, sötét szomorúságot. Jobban kell figyelnem, gondolta, sokkal - sokkal jobban... - Boszi - zökkent ki gondolataiból unokája kedves hangját hallva - nézd, ki jött haza. Ahogy a mondat végére ért, már az ajtó előtt is termett, és belépett a kis szobába, karján egy méltóságteljesen, kedvesen bújó koromfekete macskával. - Ózd újra itthon van, tessék Boszi - és figyelmesen nagyanyja ölébe tette a doromboló szőrkupacot. - De jó, hogy újra itt vagy, máskor ne maradj el ilyen sokáig - dorgálta halkan, szelíden, szeretetteljesen a banya a hízelgő állatot, miközben unokája melléjük telepedett a székre...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése