Reggel, amiatti aggodalmamban, hogy vajon odatalálok-e a az okmányirodába, itthon felejtettem a feltöltött akkuimat. Mikor észrevettem, hogy bizony azok nincsenek velem, elgondolkodtam a visszaforduláson, de akkor elkéstem volna, és ha elkéstem volna, megint egy hónapot várhattam volna egy új lehetőségre. Tudtam, hogy nem lesz jó zene nélkül az utcán lenni. Munkába menet még nem volt gond, telefonról hallgattam dalokat. Hazafelé viszont nem tettem ezt, és eléggé meglepett, milyen érzések kavarognak bennem. Nem fogod elhinni, féltem. Basszus, féltem az utcán. Az emberektől. Egyfolytában magamon éreztem a tekinteteket, és ezek a pillantások nem kedvesek voltak. Ijedeztem minden hirtelen hangtól, és mozdulattól. Hasonlóan viselkedtem, mint az ijedt kisállat, aki idegen környezetbe kerül, csak nekem nem volt senki ismerős, akihez odabújhattam volna félve, védelmet kérve... Nem jó ez így. Nem hiszem, hogy emberek között normális dolog félelmet érezni. El kell kezdenem zene nélkül mászkálni, újra hozzá kell szokni az emberekhez, nem vadulhatok el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése