Honnan lehet tudni, mikor jött el az ideje? Azt képzelem, ezt mindenki érzi, tudja, mikor éreznie, tudnia kell (feltéve, ha nem erőszakosan történik). Az élők félnek tőle, ami természetes, hisz az élet célja az élés, ám de mégis része a halál (hogy ez mekkora csavar az élettől, és mekkora humor van benne). Az élőkben ott munkál az életösztön, ami hajt előre, egyre előbbre az életben. Ez az ösztön hatalmas erővel bír, majdnem bármire képes az élet megőrzése érdekében, de mikor itt az ideje, életünk utolsó nagy élményét mégsem kerülhetjük el. Tegnap egy filmben azt hallottam, hogy ne stresszeljünk egy új élet születése közben, hogy az új élet ne váljon emiatt stresszessé. Mekkora baromság ez. Mert a születés lehet, nagyobb trauma az új életnek, mint az életet adónak. A természet nagy kegyet gyakorolt akkor, mikor megkímélte az elmét attól, hogy emlékezzen erre. A halál sem lehet kisebb sokk ennél, csak annyi a különbség, hogy ezt megtapasztaljuk, megéljük, tudatosul bennünk. Rettenetesen nagy félelmet kell átélni a halál előtt, az elmúlástól, a bizonytalantól, az egyedülléttől való félelmet, a szeretet elmúlásától, az elválástól való félelmet. Ezt megélni épp ésszel erős lelki fájdalommal jár. Bele kell ebbe törődni, el kell fogadni. Nem hiszem, hogy fel lehet készülni rá, már csak azért sem, mert annál, amit elképzelhet erről az ember, csak sokkal kegyetlenebb lehet. El kell fogadni, hogy amitől a születésünknél kegyesen meg lettünk kímélve, azt idővel mégis meg kell tapasztalni. Az, hogy az itt maradók hogyan élik meg egy szerettük elmúlását, megint egy érdekes téma. Jobban belegondolva, ez az, ami miatt rossznak lett titulálva a halál (szerintem). Alapvető emberi önzés ugyanis, hogy aki fontos nekem, az maradjon itt velem örökké, mert mihez kezdenék, ha nem lenne, mi lenne velem nélküle. Ezzel meg kell küzdenie az itt maradónak, s lássuk be, ez közel sem olyan nagy kihívás, mint a halál előtti, Getsemáné kerti félelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése