Bámultam ki a fejemből kénytelen-kelletlen, a szokásos, éppen gondolatok nélküli, bamba tekintettel, mikor észrevettem, hogy mindenfelé száll valami izé. Igen, az, az, szösz. Figyelni kezdtem, honnan eresztik útjukra ezeket, gondolataim kapva kaptak az alkalmon, és szinapszist szinapszis követett, meleg, barna szemeimbe az értelem kis lángocskája mintha éledezni kezdett volna (szinte éreztem). Észrevettem, hogy ezek a szöszök mennyire különböznek egymástól, de a következő pillanatban kénytelen voltam ezt elvetni, mert két, szinte tökéletesen ugyanolyan lebegett el mellettem. Ááá, értettem meg hirtelen. Vannak az egyformák, akik az alsóbb kategóriába tartozhatnak, mert eléggé aprócskának, csapzottnak, elhanyagoltnak tűntek. Ráadásul a lelkesedés szikrájának a szikrája sem látszott rajtuk, csak hagyták a szellőnek, hogy játsszon velük galádul. Figyelmem gyorsan el is terelődött róluk, hiszen a semmilyenség senkit sem érdekel, akkor engem miért érdekeljen, és hát az olyan unalmas is. Ravaszkodós pillantásom üldözőbe vett hát egy különbözőt. Ez a fajta magasabban úszott a levegőben, mint a egyformák csapata, és persze nagyobb volt, színesebb, díszesebb, pompásabb is. Szinte látni lehetett rajtuk a lelkendezést, mintha egyfolytában táncot lejtettek volna. Öröm volt nézni életigenlő örömtáncukat. Az egyik ilyen különbözőt követni kezdtem a szememmel. Tánca beleégett a memóriámba a szépség definíciója mellé, nyugalmat, békét, összhangot sugárzott. Nem tudom, mi történhetett, de egyszer csak veszíteni kezdett a magasságából, egyre mélyebbre süllyedt, már az egyformák szintjén bukdácsolt, bele-beleütközve egy egyformába. Erőlködött, hogy újra fel tudjon szállni. Magamban biztattam, tartson ki, egy kicsit kell már csak, de folyton lent találta magát. Kezdtek elveszni a színei, s minél több egyformának csapódott, annál csapzottabb lett a külseje. Már csak halvány próbálkozásokat tett azért, hogy visszaszerezze régi csillogását, és mire elvesztettem szem elől, egyértelműen látszott, hogy feladta a küzdelmet, elvesztette minden lelkesedését, életerejét, hitét. Összehúzta magát, hogy lehető legkevesebb látszódjon szürkeségéből. Elszomorodtam, becsuktam a szemem, s mire újra felnéztem, sehol sem találtam, hiába kutattam, beleolvadt az egyformák semmilyenségébe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése