Mese

Egyszer volt egy barátnőm. Egyszer régen, már arra se nagyon emlékszem, mikor is, de az biztos, hogy volt. Akkor még nem voltam jó barát, nem  értettem, nem éreztem, milyen is egy igazán jó barát. Ha tudtam volna, talán nem halt volna meg a lelke... Ráleltem a gondolataira egy rongyos, agyon lapozott füzetben, és ezt a mesét találtam ki a segítségével:

Véletlenül futottak össze annyi idő után újra. Hogy mennyi az az annyi? Lehet, mégsem olyan sok, mint amennyinek hirtelen gondolná, de azért éppen elég. Most elfogadta a meghívást, pedig a lelke mélyén érzi, hogy nem jó ötlet, és ennek jelét is adja egy furcsa vigyorral. Aggodalmát elrejti, egy ostobán hangzó bízom benne, hogy nem él vissza a bizalmammal szöveggel. Egy darabig úgy tűnik, hogy nem is él vissza, de aztán, mintha törvényszerűnek kéne lennie, a kisördög felemeli a fejét, és kárörvendő vigyorral vágja oda: megmondtam. És addig megy a hablaty, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Aztán jön a támadás, és belülről az ez sem különb a többinél érzés, mikor hiába ellenkezik. A baj ott kezdődött, hogy az ürgével összefogott a teste az esze ellen, és így lássuk be, nem egyszerű. És már itt is az önmarcangolás a miatt, mert ostobán beleesett a csapdába. Az elején tudta már, hogy az ürge megfelelő lenne hozzá, és pontosan azt lennének képesek adni egymásnak, amire szükség van, csak ne lenne ez a nem vagyok monogám fajta, az nem nekem való ócska badarsága. Ha annyira figyelmes lenne, ahogy gondolja magáról, akkor észrevette volna azt a megremegő, csillogó könnycseppet a szeme sarkában. Akkor talán egy kicsit képes lenne megérteni, mi is zajlik benne, de a hímet csak az élvezet utáni vágy hajtja, szinte mindenáron. Az ő lelkének a halála árán is. Az ő agyában pedig csak cikáznak a gondolatok. Az öngyőzködő, hülye mondatok, pedig legszívesebben felállna és eltűnne a bal fenéken kámforhoz hasonlóan. De nem teszi ezt, inkább elhiteti magával, hogy még egy fasszal több, vagy kevesebb, igazán semmit nem számít, és különben is, mit veszíthet. Pedig rohadtul számít, és mindent elveszíthet. A pasas örömmel hadovál  tovább baromságokat, olyanokat, amiről azt hiszi, ő ezt szeretné hallani, de csak addig, míg el nem szenvedi a második orgazmust. Ő elfordul szomorúan, háttal az ürgének. Tudja, mi fog következni belátható időn belül. És érkezik is az enyhe célzás, hogy itt az ideje eltűnni. Igazából még piheg az élvezéstől, a szívverése még le sem csendesedett, de már hajtaná a büdös fenébe. Ő lehajtott fejjel öltözik. Ott belül a végtelen üresség érzésével, önmarcangolással, amiért megint bedőlt ennek a faszságnak, és saját magának, a vélt vágyának, és amiért megint esélyt szavazott egy embernek, miközben tudnia kellett volna a végkifejletet. Húzz innen a fenébe, és vissza se nézz, fogadd el végre, hogy nincs remény, senki nem különb, harsog a fejében, és futna már el innen minél messzebb. Az ürge felajánlja, hogy haza viszi, de ő mondja: nem kell, megyek, ahogy jöttem, nem kell pocsékolni rám több időt, de a hím mindenképpen meg akarja mutatni, mekkora figyelmesség lakik benne, pedig tudhatná, hogy ez nem figyelmesség, csak a bizonyosság utáni vágy azzal kapcsolatban, hogy tényleg le lett koptatva a liba. Figyelmes akkor lehetett volna, ha észreveszi a helyes kis könnycsepp mellett a szemében azt az elmondhatatlanul mély szomorúságot, és koszolás helyett ölelgetést adott volna. No de, se baj, ő enged. Talán azért, hogy ezzel a kis idővel is elodázhassa még a szembenézést a belül lapuló kegyetlen érzéssel. Érzi, tudja, mi vár rá ezután. Pontosan tudja, hogy megint elveszített a lelkéből egy darabkát, amit nem biztos, hogy szabad lett volna hagyni, mert annyira aprócska már így is. Közben hazaér, és a sötét lakás könyörtelenül rákényszeríti arra, hogy lássa, mennyire hiába erőlködik a figyelmen kívül hagyáson. Az az üresség ott belül követeli a figyelmet, és a megtapasztalást. Összekuporodik az ágyon egészen picire. A könnycseppek egymást lökve kifelé már nem hajlandóak megpihenni a szeme sarkában. A fejében a gondolatok csak úgy suhannak, kínzó vádaskodásba kezdenek: tudtad, számíthattál rá, és ha mégis bevállaltad, viseld hát a velejáró terhet. A felszínre buggyan a zokogás. A mindent elveszítettek szívet tépő zokogása. Nem tart sokáig, csak pár percig, mégis, mintha legalább örökkévalóság lett volna. Önvigasztalás. Ismered ezt a szót? Ennek jött el az ideje. Ő megszólal halkan, mintha egy kedves ismerőst pátyolgatna: semmi baj, bébi, nincsen semmi baj. Nincs veled semmi baj, el fog múlni, mindjárt elmúlik, nincsen semmi baj, bébi. Talán meg is simogatja a saját arcát, miközben vigasztal. Aztán, ezt suttogva, összekuporodva, ürességgel ott belül, a használtság, a semmibe vevés rettenetes érzésével, összekoszolva, gyászolva azt a darabkát, ami a lelkéből belehalt ebbe az egészbe, álomba szenderedik. Gyógyító álomba...