Magányosnak lenni nem jó dolog. Nem nekem való, senkinek sem való, mégis meg kell tapasztalni időről időre. Sokszor tepert maga alá ez az érzés, és mindig nehezen viseltem, bár talán az idő múlásával (esetleg az idő hozadékaként érkező bölcsüléssel) egyre könnyebben ment elfogadni, megélni, felülkerekedni rajta. Minden fejlődési szakaszban másképpen reagáltam, és csak remélni merem, hogy sikerült megtanulni a megtanulni valót. Óóó, sok esetben nem ment elsőre. Sokszor buktam meg, de utána már csak a belül munkálkodó dac miatt is meg akartam tanulni, így is lett. A legeslegrosszabb magány a társas magány, szerintem. Szép kis fricska az élettől, hogy az ilyen magányban élőkből van a legtöbb. Vállat vonok, és elkönyvelem: ez mindenkinek a saját dolga, nem lesz kicsi a számla, ha az ember szándékosan vakoskodik. Viszont az már az én felelősségem, hogy magammal kapcsolatban észreveszem-e a gebaszt. Nem akarok semmiképpen sem ilyenbe süppedni. Senkivel sem, még az atyaúristennel sem. Éppen ezért nem akarok mindenáron valakivel valamit. Nem kell senki az egyedülléttől való félelem miatt, nem kell a szex miatt. Egyetlenegy lehet annak, hogy valaki mellett lehorgonyozzak, és az az, hogy szerelmet érzek az illető iránt, és ő irántam. Nem érdekel semmi más...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése