Hazudtam, csak azt akartam, hogy megkapjalak testestől-lelkestől, és most, hogy már mindent megkaptam tőled, amit csak adni képes vagy, már nem kellesz. Alig várom, hogy elmenjek, alig várom, hogy máshol legyek, mert már nem vagy érdekes nekem, már nem is látlak szépnek, már nem is akarlak – mondta, és én belehaltam. Haldoklásom közben sikoltott a fejemben a gondolat: hogyan tudott így becsapni? Hol van az ő szíve? Van egyáltalán szíve?... Éreztem még az ölelését. Az olyan ölelést, amiben ott van minden érzelem, amit érezni vágytam; látni véltem még a pillantását, ami olyan szavakat suttogott, amiket nem lehet hazudni, amiket nem lehet megjátszani. Éreztem még az érintését, ami olyan húrokat pengetett meg bennem, amiket hazug érdekek sosem voltak képesek. Úgy hullott ripityára a szívem, ahogy még sohasem. Éreztem, minden apró szilánkon az esés okozta rettenet fájdalmat, és szinte már meg sem lepődtem, csak álltam ott, és viseltem, amit viselni kell ilyenkor. Már könnybe sem lábadt a szemem, már össze se facsarodott a szívem. Nem is volt már semmi, ami ilyet tudott volna tenni. Végig hallgattam szótlanul, és lehajtott fejjel hagytam elballagni… És felébredtem erre az érzésre. Erre az elmondhatatlan érzésre. Ő ott feküdt mellettem. Éreztem a testét, hallottam, ahogy lélegzik, halkan, egyenletesen, lassan. Bőréhez nyomtam az arcom, beszívtam az illatát. Remegtem, a legapróbb porcikám is reszketett, és hideg veríték lepte egész testemet. Nem tudtam sírni ébren sem, örömömben sem, hiszen csak álmodtam alapon sem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése