Nő

Mindenhol egyfolytában azt hallom, azt olvasom, azt látom, hogy a nők milyen mocskok, számítóak, érzéketlenek, kegyetlenek, és még sorolhatnám. Az a baj ezzel, hogy kezdem elhinni, pedig nem szabadna, mert az azt jelentené, hogy saját magamat is hasonlóan kéne megbélyegezni. És, bár nem vagyok angyalian jó, de alapvetően rossz sem. Tudok tiszteletet adni, bocsánatot kérni, elfogadni. Büszke vagyok, és figyelmes, és türelmes. Mondd meg, hogy bélyegezhetném meg magam? Persze, sehogyan sem. Gőzöm se nagyon van, hogy működnek a mai csajok (azok a mai csajok, akik éppen abba a korba kerültek, amiben már alkalmasak szaporodásra, családalapításra), de azt tudom, milyen voltam én anno. Akartam asszonya lenni a férfinak, akivel együtt voltam. Akartam gondoskodni róla, akartam támogatni őt, amiben csak szükség volt, megtettem mindet, amit csak az erőm engedett. Cserébe ő elkésett, mikor félidős áldott állapotban kiengedtek a kórházból, és ha nincs velem az anyám, ájultan kellett volna összeszednie az utcán, aztán később már a családot sem akarta fenntartani. Na jó, igaz, egyetlen hibát elkövettem: nem kívántam őt. Ennek ellenére mégis mindent megtettem, amit csak bírtam. Amikor végül szétváltak útjaink, nem raboltam őt ki, nem küldtem az utcára, és nem szakad bele abba, hogy pénzt keressen a tartásokra. Nem követelőztem, nem fenyegetőztem. Keményen helytálltam éveken keresztül egyedül. Megtanultam tiszteletet adni, elfogadni, bocsánatot kérni a büszkeségem dacára is, vagy éppen azért. A gyerekeimnek adtam át követhető értékrendet, felelősség vállalásra, tiszteletadásra, elfogadásra neveltem őket. Egyedül... Amióta foglalkoztat a párkapcsolat, arra vágyom, hogy legyen egyetlen férfi az életemben, akinek támogató, figyelmes, odaadó társa lehetek, de kivitelezhetetlen... Ha nincs rendes, normális nő a világon, akkor az a férfiak sara legalább annyira, mint a nőké az, hogy elromoltak a férfiak. Kart karba öltve csesztük ezt el, akármilyen ócska mentség találtatik bármelyik oldalon...