A nők, mi nők túlagyalunk dolgokat, lehetetlenségeket várunk el, kihasználunk, és még baszni sem vagyunk hajlandók. Mi a büdös fenét képzelünk hát?... Azért hajlamos vagyok azt gondolni, bármilyenek lennénk is mi nők, az sem lenne megfelelő…Egy nő biztosan van, aki nem szeretne mást, csupán embernek járó tiszteletet anélkül, hogy figyelembe legyen véve a repedés a lába között. És képzeld, egy nő biztosan van, aki úgy tud dugni, hogy beszarsz, ha az ember után a nőt is meglátja benne egy ember, egy férfi. Egy nagybetűk nélküli, totálisan tökéletlen baszógép, aki hajlandó látni azt, ami az orra előtt van. Egy nő biztosan van, aki nem akar megváltoztatni, aki nem kér számon, nem nyivákol faszságokon, akit még megcsalni is lehet. Mert aki ezt teszi, tiszteli benne az embert annyira, hogy úgy tegyen ilyet, hogy egyúttal nem tapossa sárba a szívét, lelkét… Nincs a világon olyan ember, aki ne érezte volna már legalább egyszer élete során, hogy használva lett valamire, hogy ki lett használva, palira lett véve, meg lett lopva a szíve, és belehalt a fájdalomba. Ez azonban nem jogosít fel arra senkit, hogy emiatt felhatalmazva érezze magát féregkénti továbbélésre. Hol marad az önbecsülés és a büszkeség? Az ember önmaga miatt nem alacsonyodhat arra a szintre, ahol meggyötörték a lelkét. A büszkeség, és önbecsülés nem engedheti, hogy szar emberré váljon, hogy egy féreg lerángathassa a mocsokba. Igen, fáj a lélek (elviselhetetlenül), de akkor is, de már csak azért is különbnek kell maradni… Sírás fojtogat, ahogy lépkedek. Siratnám az embert, az értékes embert. Nem, nem magamat. Mindenkiből az értékeset, mindenki sajgó lelkét, mindenki elveszett hitét. Siratnám a sok jót, de visszafojtom a könnyeket, felöltve a kőkeménység hazug palástját… És nem akarok ebben a világban élni. Nem tudok ebben a világban élni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése