Milyen finom ez a meleg, ami körülvesz. Olyan puha, olyan lágy, mintha simogatna, mintha ölelne. És hiába van sötét, nem ijeszt el, nem ám, sőt, inkább még meghittebbé teszi az érzést. Valahonnan messziről halk zaj próbálja széttörni ezt az biztonságot, de nem sikerül neki. Hallgatom, ahogy a szomszéd a zárba illeszti kulcsát, kettőt fordít rajta, s belép a lakásába, majd ugyanilyen gonddal bezárja maga mögött az ajtót. Mondhatni, kizárja a hangos, zord, hideg világot. Bízom benne, hogy ő is érezte már ezt, amit én most, vagy éppen ezt érzi most is, hogy otthonába tért. Újra csend honol. Koromsötéttel, biztonságos meleggel, végtelen nyugalommal olyan ez, mint amilyennek egy feltétel nélküli, tiszta szeretetet képzelek el. Mozdulni kéne, villan fel a gondolat, de egy másik, féltve ezt a békés pillanatot, igyekszik csitítani: nem kell, van még idő. Óóó, ne félj, nem veszik el, nem veszhet el. Kinyitom hát óvatosan a szemem, hagyom, hogy a sötétséget felszámolja a fény. Lassan meg is mozdulok. A távolból egy galamb búgása hallatszik, hallgatom kicsit. Örülök, hogy tényleg megmaradt belül ez a nyugalom. Mosolyt csal az arcomra, s ezzel a vigyorral a képemen indulok neki a napnak. Lendülettel, élettel telve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése