...egy pasi. Vonz engem. Ma reggel végre összeszedtem magam, s tájékoztattam őt a bennem dúlóról. Gyávaságomból adódóan levélben tettem ezt meg, de első lépésként mindenképpen értékelhető. Sok dolog között most tanulom azt is, hogy a kockázatot bevállalva kimondjam az érzéseket, amiket megélek. Ez a lépés szinte egy lavinát indít el, mert ezután meg kell tapasztalni a visszautasítást, majd elfogadni azt, s nem önbizalmat összedöntő kudarcként megélni, aztán pedig elengedni úgy, hogy ne magamat ostorozzam, s ne azon törjem a fejem, mi a fene baj van velem. Aztán persze ott van egy másik ága is a dolognak, mert az is előfordulhat, hogy nem visszautasítás a válasz, hanem nyitottság. Azt hiszed, hogy ez tiszta ügy? Ne gondold. Ilyenkor elindul az egymásba gabalyodás, a másik mélyebb megismerése, a másik elfogadása hibáival egyetemben, odafigyelés rá, s lehetőleg annak az útnak a megtalálása, amin ha járunk, mindkettőnknek kielégülnek az igényei, teljesülnek vágyai. Kőkemény munka ez. Míg első esetben csak magam egyensúlya érdekében dolgozom (vagyis egyirányú munkáról van szó), míg a második esetben kétfelé ágazódik a figyelem. Azért ne gondold, hogy panaszképpen mondom ezt, mert ez a kétfelé figyelés örömmel tölt el, boldoggá tesz, értelme van. Jó esetben mindkét fél így éli meg.
Hirtelen megfogalmazódott bennem a kérdés: mi volt a cél részemről ezzel az érzelmi megnyilvánulással felé? Hmm, mi is? Vajon elsősorban szerettem volna kicsikarni belőle valami megnyilatkozást? Vagy az érzéseimet akartam megfogalmazni neki azért, hogy tudja? Az első, ami motivált, az a bizonyosság nyerésének vágya, aminek hátterében bizonytalankodás fedezhető fel, és félelem a visszautasítástól. Igen, attól tartok, ez volt az elsődleges cél. No de most már legalább látom ezt magam is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése