Megint úgy érzem, hogy be kell fejeznem a párt kereső projektet, mert belehalok... Állj meg egy pillanatra, mély levegő, nyugi, nagy, mély levegő. Jól van, nyugalom... Lehet, hogy én lovalom bele magam ebbe az egészbe? Ha megállok egy pillanatra, becsukom a szemem és a mélybe nézek, akkor nem is látok háborgást, nem is vagyok feldúlva, nincs is bennem fájdalomérzet, de még csak ürességérzés sem, csak csontig hatoló, gyilkos fáradtság... Megyek, s lemosom, kimosom alaposan. Tisztára, hogy újra magam lehessek, újra egyedül, újra magammal. Nem akarom érezni. Nem akarok tudni, sem érezni, se semmit. Ne, kérlek, ne kérdezd meg, mit is akarok akkor. Kérlek, ne akard tudni, mert amit hallanál, biztosan nem tetszene. Sejtettem, hogy erősködni fogsz a tudásért... Hát jó. Jéghideg, kőkemény szívet akarok, érzelem nélküli életet, kegyetlen döntésekre is képes, a végletekig önző, senkit nem figyelembe vevő agyat. Hát ilyet akarok, vagy még ilyenebbet. Sejted már, milyen szeretnék lenni? Nem, nem is szeretnék, akarok. Holnap, ha felkelek, elolvasom majd e szavakat, s igyekezni fogok az eszemet arra edzeni, hogy olyanná válhasson, amiket az előbb olvastál. Ne, ne nevess ki, ne becsülj alá, ne nézz le. Ne merészeld ezt tenni... Máskülönben meg egy kósza pillanatig sem érdekel, mit gondolsz, vagy bárki más mit gondol. Leszarom... És tudod mit? Ítélkezzél csak nyugodtan, azt is kurvára leszarom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése