Üldögéltem itt, így magamban, s mindenféle gondolatok cikáztak át az agyamon. Csak úgy száguldoztak. Aztán, mintha valaki megragadta volna a kéziféket, s behúzta volna, megszűnt. A féltékenység, mint elemezni való kérdés tette ezt a gondolataimmal. Felemeltem a fejem, kezem a számra tapasztottam, s megkérdeztem magamtól: csak nem ez munkál benned? Erre a kérdésre nem lehet kapkodva felelni. A válasz előtt vizsgálatot kell indítani, s megfigyelni, lapulnak e sunyi módon belül olyan érzések, amiknek következtében kénytelen kialakulni ez a negatív érzés. Hogyan is lehet ezt elkezdeni?... Mivel tudom, hogy a féltékenység azt jelenti, hogy az ember nem tartja tiszteletben magát (önbizalomhiány következtében), végtelenül önző (s csak a saját maga jó érzéseire tud gondolni), és gyáva, hiányzik belőle a belső béke, tudom is, milyen kérdéseket kell feltennem, hogy lássam a lecsupaszított valót. Önmagam tisztelete. Az egyik legfontosabb kérdések egyike. Szinte gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy igen, természetesen tisztelem magam, de vajon alá is tudom ezt támasztani? Vagyok elég bátor ahhoz, hogy bevállaljak olyan döntéseket, amiknek következtében fájdalomnak teszem ki magam? Képes vagyok őszintén, önáltatás nélkül beszélni magamról, az érzéseimről, a gondolataimról? Tudom, mit jelent a spontán bizalom? És persze, képes vagyok ezt meg is élni úgy, hogy nem kell becsapnom magam mindenféle félelem eltitkolásával? Elmondhatom magamról, hogy sikerült belső nyugalomra, belső békére lelnem? S ha azt mondom, jól vagyok magammal, jól érzem magam a bőrömben, akkor ezt nem azért állítom, mert azt hiszem, ezt várják el tőlem? Na és ha birtoklásról beszélek, mi az, ami először eszembe jut ezzel kapcsolatban? Valaki (bárki) ereibe mélyesztett fogú energia vámpír, vagy nagy gonddal megszerzett könyvkupacaim?... Na? Sikerül előrukkolni valami okos bölcselettel? ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése