Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa; boldogok akik szomorúk, mert majd megvigasztalják őket... Segíts nekem, s legyőzöm a halált... Ezeket hallottam ma egy filmben, s hirtelenjében felkaptam a fejem. Mi van, ha nem vagyok kíváncsi a mennyek országára? Vagy ha nem akarok szomorú ostobává válni, csak azért, hogy azt hihessem, hogy a halálom után megüdvözülök? Valahol belül elhiszem, hogy van isten, de szavait másképpen értelmezem. Nem a halál az, amit le kell győzni, hanem a bennem lakozó gonosz. Tagadhatjuk, hogy van bennünk olyan, de felesleges, csak struccpolitika. Hisz, hogyan tudhatnám, milyen a jó, ha nem ismerem a rosszat? Hogy nevethetnék szívből igazán, ha nem hurcolt meg a szomorúság? Nem vagyok mazochista, de meg kell élnem időről időre a bánatot, a végtelen szomorúságot, hogy utána őszintén tudjak nevetni, s értékelni azt az örömöt. Hogy miért kell időről időre? Azért, mert az ember hajlamos gyorsan felejteni. Nem azt, hogy volt szomorú, hanem magát az érzést, a gyötrő fájdalmat. Az idő ezeket az érzéseket elhomályosítja, így hát újra és újra meg kell élni... Halál... A csúnya, gonosz halál ott leselkedik úton, útfélen, le kell győzni. Az élő fél a haláltól. Jobban belegondolva, nem is igaz ez, mert csak az ember fél tőle. Magunkat isteni tulajdonságokkal ruházzuk fel, s ha az elmúlásról van szó, csak legyintünk, velünk az nem történhet meg, még nincs itt az ideje, rám mindenki emlékezni fog. Az eszünk nem képes elfogadni, hogy feledésbe merülünk, hogy nem hagytunk, nem hagyhatunk maradandót magunk után (ez csak nagyon kevesek kiváltsága, s fizetnek érte kemény árat). Persze ezért a valamiért, ami nevünket élteti halálunk után is, nem vagyunk hajlandók tenni semmit, mert hát emberek vagyunk, ez nekünk jár. Helyesebben szólva, nekem jár. Ilyenkor mindenki egyesszám első személyben beszél. Gyorsan dönt, és azt mondja: más ember meghalhat, én nem fogok. Nagy csalódás fogja érni az ilyen embereket, mert ami elkezdődött egyszer, annak be is kell fejeződni(és be is fog), és drága árat fizetve kell megtanulni, hogy semmi nem jár, minden csak kapható. Szembe kell hát nézni azzal a ténnyel, hogy egyszer eljön értünk az a halál. Jó meglátni, hogy nem is gonosz, nem is akar bántani, inkább segítséget nyújt, megfogja kezünk, s átsegít e nehéz küszöbön. Óóó, nem kell visszanézni már akkor. Ami, aki itt marad, ellesz nélkülünk. Ha életünkben arra törekedtünk, hogy teljes életet éljünk, hogy mindig emelt fővel beletudjunk nézni más szemébe, akkor nem lesz rossz érzés bennünk, mert tudni fogjuk, mindent megtettünk, ami csak tellett tőlünk, s örülni fogunk annak a pár itt maradónak, aki emlékezetébe idéz majd néha-néha. És akkor nem akarunk harcolni már ellene, mosolyogva öleljük inkább keblünkre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése