Megtörtént a nagy beszélgetés. Pontosan úgy, ahogy gondoltam. Ellentmondást nem tűrő hangon, fölényes és lekezelő hangnemben, eléggé pityókás állapotban előadta azt, hogy mennyire nem várta tőlem azt, ami történt. Természetesen mikor ő tett ilyet, arra mentség volt az a hatalmas nagy szerelem, amiben éppen akkor volt, és amit a világon rajta kívül senki nem érezhet. Na, és persze megkaptam azt is, hogy nem vagyok nyitott, nem nyílok meg. Lásd, mennyire nem vagyok az, hogy már nem is tettem fel azt a kérdést, hogy hogyan lehetnék nyitott, mikor nem látom jelét annak, hogy egy icipici érdeklődést tanúsítana irányomban. Fejemhez lett vágva, hogy eldobtam őt, és simán meg is tenném bármikor, mert ezek után csak ezt tudja elképzelni rólam, csupán azért, mert egyszer nem úgy táncoltam, ahogyan ő füttyögött (elfeledve, hogyan álltam mellette az utóbbi fél évben, bármilyen tekintetben). Mindezek mellett, neki szüksége van a bulikra (nem rám, mint barátra), mert nem akar besavanyodni (mert úgy tűnik neki, hogy én ezt tettem, teszem). Mindazonáltal megért engem, de nem akar még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Ezért megkaptam az ultimátumot, vagyis ha akarom, akkor keressem, szóljak, ha buliba akarok menni és enyém az irányítás, ami nekem annyit jelent, hogy le vagyok szarva, ha akarok valamit, majd nagy kegyesen eldönti, neki megfelel e... Nem is értem, miért visel meg ez ennyire, hiszen pontosan tudtam, hogy valami ilyesmire számíthatok tőle. De a naivságomat igazolandó, a szívem mélyén reméltem, hogy megért, és nem ilyen reakciót produkál... Nem is értem, miért siratom megint el, hiszen megtettem már egyszer, s akkor azt hittem, soha többé nem tud könnyet kicsikarni belőlem. Hát, tud... No, de sebaj, ügyes kislány vagyok, és talpra esek, mint a jó cica. Felemelt fej, mosoly az arcon, egy mély sóhajtás, s tovább sétálás az úton...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése