Ma, mikor a mekinél eszegettünk, egy öreg nénit mutatott Gábor, aki sok csomaggal pihent mögöttünk az asztalnál, rá volt írva, hogy keserves élet áll mögötte. Gábor halkan megjegyezte, csak idáig ne jusson soha az életben, s feltette a kérdést, van e olyan neki, akire számíthat. Bólintottam, igen, van olyan, s a fejemben hozzátettem, rám bármikor, bármiben. Annak függvényében, amit most gondolhat rólam, ez a gondolat kissé megmosolyogtatná, és biztosan ingatná a fejét, hogy milyen vagyok, hogy ilyenek járnak a fejemben. De ha magamat nézem egy kívülálló szemével, olyanéval, aki a veséig hatol a tekintetével, akkor úgy érzem, olyan ember vagyok, akire lehet számítani. Ez a mondat a mostani lelkiállapotomban még az én arcomra is gúnyos mosolyt csal, pedig igaz. Valóban igaz, jóhiszeműen, naivan segítőkész vagyok, hiába tudja az agyam néha, hogy butaságot csinálok. Pedig az értelemnek az lenne a lényege talán, hogy megmondja, mikor készülök butaságra. Az eszem azt is súgja, hogy a válságos pillanatokban senkire sem lehet számítani. Nincs az a rokon, az a barát, vagy kedves, vagy olyan személy, akit igazán ismersz, aki a nehéz pillanatban ne dobná el az álarcát, amivel az önzőségét titkolja, azt a nyers önzést, ami nem engedi neki, hogy melléd álljon egy jó szóval, biztató tekintettel. Tudja jól, hogy nem is várnál többet, de te is tudod, hogy ennyit sem remélhetsz a veszélyben. Mit lehet tenni hát? Nyájasan és türelmesen élni az emberek között, de nem bízni senki segítségében? Edzeni magam erőssé és magányossá, s egy percre se feledni, soha senki nem segít? Elfogadni ezt természetesnek, mert embernek születtem, és ezért semmit nem várni az emberektől? Sopánkodás nélkül hogyan lehet ezt véghezvinni?... Megborzongok ezektől a szavaktól, és tiltakozom erősen az ellen, hogy ilyen legyek. Rettegek még annak a gondolatától is, hogy nem állok azok mellé az emberek mellé, akik közel állnak a szívemhez. Ó, istenem, csak soha ne feledjem el ezt a mondatot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése