Az egyik legnyomorultabb érzés, ha hiányzik valaki. Nem érted, mi is történik, miért történik, hiszen nem ezt akartad. Nem találod a helyed, nyugtalan a lelked. Hogy eltereld a figyelmed, egy könyvet veszel elő. Érdekes könyvet, ami máskor bármeddig lekötne, de most valahogy nem megy. Elolvasol egy mondatot, vagy kettőt, de már a mondat végén nem emlékszel az elejére. Újra olvasod a sort, de valahogy nem megy a fejedbe az értelme. Még erőlködsz kicsit, hátha tudsz koncentrálni, de bármennyire akarod is, nem megy. Összecsukod hát a könyvet, magad mellé teszed, és elkeseredsz... Reménykedsz... De azt olvastad valahol, hogy a remény félelem attól, amire nagyon vágyunk, és amiben nem hiszünk, és bízunk igazán, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy mi fog következni. Azért mégis reménykedsz, mert mi van, ha te látod rosszul és minden úgy alakul, ahogy alakulhatott volna az elkövetett baki nélkül. Hát persze, hogy reménykedsz, mert enélkül a remény nélkül nem is tudod mi lenne veled. Talán ez a reménykedéssel töltött idő segít, hogy ha felriadsz éjjel, keresve valakit magad mellett, ne halj bele teljesen, mikor megérted, nincs ott. És abban, hogy egyáltalán ráeszmélj, nem lesz többet a közeledben, soha többet. Könyörögsz, had reménykedhess...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése