Olvasgatok mindenféle okosságot, hogy lekössem a figyelmem,
vagy még tovább fejlesszem magam önismeretileg, bár közben talán meg is
kérdőjelezem ennek a fejlődésnek a szükségességét, hiszen a tudatlanság
szabaddá tesz, vagy mi a szösz. Végül is mindegy is, a lényeg az, hogy olvasom
ezeket a nem is tudom minek nevezhető dolgokat, és vizsgálom magam általuk, és
próbálom kikezdeni azokat a ténynek ható (talán valóban tények is)
bölcseleteket. Egyikbe sem sikerült istenigazából belekötni, attól tartok. Sőt,
inkább csak önmagamba... Hirtelen az az érzésem támadt egyszer csak, hogy baj
történt, kicsit elszaladt a ló velem, és megfeledkeztem arról, milyen fontos is
gyakorolni az alázat mesterségét. Upsz… Elfelejtettem alázatos lenni, maradni.
Elhatalmasodott rajtam a büszke gőg... Sokkolt ez a felismerés, és még most is ennek
a hatása alatt vagyok, és nem tudom, mit is kéne tennem, vagy hogyan, hogy
helyre billenjen bennem ez. Vele kapcsolatban is. Be kellene fogni a szám, és
nem kimondani a bennem fortyogó érzéseket? Meg kellene várni azt a kis időt,
ami még hátra van, és figyelni, hogyan is alakul? Át kéne értékelnem mindazt,
amit megtettem értünk címszó alatt, és lehet, nem kellene elvárnom érte
elismerést? Nem tudom, képes vagyok-e arra, hogy ennyire önzetlenül tudjak
ennyi mindent adni, áldozni, feláldozni magamból… Azt mondta az okos ember,
hogy a Nő (igen, a nagybetűs) gond nélkül megteszi ezt, sőt, minél
veszélyesebbnek tűnik, annál bátrabban teszi meg, annál bátrabban veti bele
magát azokba a karokba, és bízik gondolkodás nélkül. Kicsit elbizonytalanít ez.
Elbizonytalanít abban, ahogyan látom magam, ahol látom magam. Kételkedni kezdtem
magamban, abban, hogy jól látok dolgokat. Eddig biztos voltam abban, hogy
eljutottam arra a szintre, ahol meg tudom élni a nőségemet mindenféle
kudarcélmény nélkül, és ahol megfelelően képes vagyok kezelni, érteni,
elfogadni a férfit szintén anélkül, hogy bármi felém irányulót, vagy nem megnyilvánulót
kudarcként értékeljek… Elkenődök a gondolattól, hogy birokra keltünk egymással,
és csatázunk feleslegesen, de a legjobban az szomorít, hogy én tehetek róla. Úgy
érzem, ez a lépés végzetes lesz számunkra, és bár én kezdtem bele, de az ő
felelőssége sem csekélyebb, mert hagyta, hogy belemerüljünk. Az ő dolga lett
volna a helyemre tenni, ha már nekem nem sikerült időben észre venni, hogy rossz
irányba erőlködöm. Az ő dolga lett volna lelket önteni belém, és az én negatív
hozzáállásom ellenére is erősíteni, lelkesnek maradni velem kapcsolatban, és
tudnia kellett volna, hogy mennyire nehéz erősnek maradni egyedül. Félek,
valamelyikünk túl nőtt a másikon… Hát, puff neki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése