Szerelmi életem 31

Olvasgatok mindenféle okosságot, hogy lekössem a figyelmem, vagy még tovább fejlesszem magam önismeretileg, bár közben talán meg is kérdőjelezem ennek a fejlődésnek a szükségességét, hiszen a tudatlanság szabaddá tesz, vagy mi a szösz. Végül is mindegy is, a lényeg az, hogy olvasom ezeket a nem is tudom minek nevezhető dolgokat, és vizsgálom magam általuk, és próbálom kikezdeni azokat a ténynek ható (talán valóban tények is) bölcseleteket. Egyikbe sem sikerült istenigazából belekötni, attól tartok. Sőt, inkább csak önmagamba... Hirtelen az az érzésem támadt egyszer csak, hogy baj történt, kicsit elszaladt a ló velem, és megfeledkeztem arról, milyen fontos is gyakorolni az alázat mesterségét. Upsz… Elfelejtettem alázatos lenni, maradni. Elhatalmasodott rajtam a büszke gőg... Sokkolt ez a felismerés, és még most is ennek a hatása alatt vagyok, és nem tudom, mit is kéne tennem, vagy hogyan, hogy helyre billenjen bennem ez. Vele kapcsolatban is. Be kellene fogni a szám, és nem kimondani a bennem fortyogó érzéseket? Meg kellene várni azt a kis időt, ami még hátra van, és figyelni, hogyan is alakul? Át kéne értékelnem mindazt, amit megtettem értünk címszó alatt, és lehet, nem kellene elvárnom érte elismerést? Nem tudom, képes vagyok-e arra, hogy ennyire önzetlenül tudjak ennyi mindent adni, áldozni, feláldozni magamból… Azt mondta az okos ember, hogy a Nő (igen, a nagybetűs) gond nélkül megteszi ezt, sőt, minél veszélyesebbnek tűnik, annál bátrabban teszi meg, annál bátrabban veti bele magát azokba a karokba, és bízik gondolkodás nélkül. Kicsit elbizonytalanít ez. Elbizonytalanít abban, ahogyan látom magam, ahol látom magam. Kételkedni kezdtem magamban, abban, hogy jól látok dolgokat. Eddig biztos voltam abban, hogy eljutottam arra a szintre, ahol meg tudom élni a nőségemet mindenféle kudarcélmény nélkül, és ahol megfelelően képes vagyok kezelni, érteni, elfogadni a férfit szintén anélkül, hogy bármi felém irányulót, vagy nem megnyilvánulót kudarcként értékeljek… Elkenődök a gondolattól, hogy birokra keltünk egymással, és csatázunk feleslegesen, de a legjobban az szomorít, hogy én tehetek róla. Úgy érzem, ez a lépés végzetes lesz számunkra, és bár én kezdtem bele, de az ő felelőssége sem csekélyebb, mert hagyta, hogy belemerüljünk. Az ő dolga lett volna a helyemre tenni, ha már nekem nem sikerült időben észre venni, hogy rossz irányba erőlködöm. Az ő dolga lett volna lelket önteni belém, és az én negatív hozzáállásom ellenére is erősíteni, lelkesnek maradni velem kapcsolatban, és tudnia kellett volna, hogy mennyire nehéz erősnek maradni egyedül. Félek, valamelyikünk túl nőtt a másikon… Hát, puff neki…