Egyre többször
kapom magam azon, hogy a gondolataim megint a hit körül forognak, és birkatürelemmel
igyekszem megfogalmazni újra és újra, hogy számomra milyen jelentést hordoz. Régóta
vallom, hogy nem a hit tárgya az, ami számít, hanem maga a hit, és büszke
voltam, amiért képes voltam hinni. Akkor még nem tudtam, hogy az ilyen gőgért
súlyos árat kell fizetni, amit kegyetlenül behajt az élet. El is vesztettem ezt
a hitnek becézett drágakövet olyan gyanútlanul, hogy még most sem tudom
pontosan, mennyit időztem balga homályban. Vérre menő csatákat vívtam magammal,
és módszerek sorozatát tettem próbára azért, hogy saját szememet befogva, elkerüljem
a szembesülést ezzel a veszteséggel. Túl sok fájdalom árán váltam csupán
képessé kimondani kudarcomat, és ennél is több kín kellett ahhoz, hogy makacs
önhittségem foszlásnak induljon. De most, mintha éledezni érezném lelkemben azt
a hitet, vagyis nem ugyanazt, inkább nemesebbet annál… Azért kezdtem el
megfogalmazni a gondolataimat, hogy a végén papírra vessem, számomra mi a hit
definíciója, de úgy tűnik, újfent zsákutcába jutottam, viszont ez nem keserít, még
véletlenül sem, és fel sem adom, csak kicsit hagyom még pihenni, érlelődni. Ha eljön
az ideje, akkor úgyis jönnek majd a szavak, azok a szavak, amiket most csak
keresgélek…
˝Ha
valaki szereti a világot, abban nincs az atya szeretete. Minden, ami a világon
van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és kevélység. Ez nem az atyától, a
világtól van. A világ, és a kívánsága elmúlik, ki isten akaratát cselekszi,
örökké él. örökké...˝ - és az ehhez hasonló idézetek csak inspirálnak ilyenfajta töprengésre :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése