Ol...

...vastam valahol, hogy igazából nincs olyan, hogy gonoszság, hanem csak félelem van. Azt magyarázta az író, hogy az embert (mindet) alapvetően a szeretet motiválja, és csak azért nem tudja a jót választani, mert haragszik. Haragszik a másikra a saját félelme miatt, amiért nem képes szembenézni önmagával, amiért hárítja a felelősséget. Vagyis azért haragszom rá, mert nem merek szembenézni azzal, hogy az én felelősségem az, ami történt közöttünk, vagyis én vagyok a hibás… Az őszinte, és zsigerből felszakadó reakcióm erre az, hogy ez faszság, de eszementül nagy. Ecsetelhetném mélységekig boncolgatva, konkrétumokra kitérve, miért is nem értek egyet ezzel az állítással (esetemben legalábbis), de nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Mondjuk, a nem egyetértésemmel nem azt akarom mondani, hogy az a gonosz, aki bánt, hanem csak azt, hogy rajta állt, és bukott… Jobban belegondolva, az jutott eszembe, lehet az is, hogy az író másképpen definiál szavakat, mint jómagam. Például a gonosz szót. Az én olvasatomban a gonosz szó azt jelenti, hogy egy személy szándékosan, tudatosan, akár előre eltervezetten bajt, fizikai vagy lelki fájdalmat okoz, vagy akar okozni más élőlénynek. (Ha rosszul tudom, és nem ezt jelenti, akkor kérlek, világosíts fel.) Az ilyen hozzáállást nem menti fel holmi félelemre való hivatkozás, mert bármennyire gyáva vagyok szembenézni önmagammal, ez nem jogosít fel arra, hogy kompenzálásképpen bántsak másokat. Persze, értem én, hogy emberből vagyunk, és az ösztöneink, a gondolkodás nélküli reakcióink ilyen viselkedést kívánnának tőlünk, de van az emberi faj mögött kétezer év, mialatt megtanult (vagy tanulgatott) szocializálódni, és ezt a társadalmi nevelést egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni (ha másért nem, azért, mert parancsolat, hogy ártó szándékkal ne közeledj embertársaid felé). (Utalva ezzel az író egyik másik állítására, miszerint parancsnak engedelmeskedni jó.) Másrészről, ha mégis sikerül mély levegőt venni, és megvizsgálni, miért is tette velem azt, amit a másik, akkor rájövök, hogy mindig lehet magyarázatot találni arra, hogy felmentsem a nekem ártót. Ilyen alapon felcsaphatnék valami szentnek, aki lépten - nyomon hagyja magát leigázni (akár a szó szoros értelemben is). Visszatérve saját példámhoz, mondhatom, hogy nagy hiba lenne, ha a történtekért magamat hibáztatnám, főleg annak ismeretében, mennyi mindent tettem meg érte, értünk, sokszor a saját jó érzetem ellenére is…