Háború

Férfiak és nők… Örökös harcban állnak egymással. Elkeseredetten, meddőn. Mintha valami ellentmondást nem tűrő parancs követelné, valahonnan a láthatatlanból ezt az állandó csatározást még akkor is, mikor már sejtik, tudják, hogy más módszerre lenne szükség, és mindennél jobban vágyják a békét, vagy legalább a tűzszünetet. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy előbb – utóbb mindkét fél ráeszmél arra, hogy egymás nélkül nem létezhetnek, csak olyan cefetül nehezére esik akármelyiknek megtenni az első lépést a békepipa felé, holmi eltúlzott emancipációs zagyvaságot, vagy megtépázott férfiúi büszkeséget emlegetve. Szánalmasan versengnek azon, hogy ki képes jobban megbántani, legyalázni a másikat, pedig biztosan érzik a lelkük mélyén, hogy békét kötni lenne jó. Mintha nagyon nehéz lenne elfogadni a másikat olyannak, amilyen, és nem azt szajkózni unásig, hogy: nem értem, miért olyan, amilyen, és miért nem olyan, mint amilyennek én akarom látni. Vagy tényleg olyan nehéz ez? Annyira megerőltető odafigyelni egy kicsit a másikra, és észrevenni, kérdezni, ha szar került a palacsintába?... Ne gondold, hogy csupán a kapcsolatban tengődőkről beszélek. Ugyanolyan hévvel vívnak egymással az egyedülálló ellenkező neműek. A teremtés koronái arra hajtanak, hogy minél többet kaphassanak meg a nőstényből (minimális erőfeszítéssel, a lehető legtöbbször), míg a gyengébbik nem képviselői azon igyekeznek, hogy amennyire csak tőlük telik, keresztülhúzzák a számításokat (megfejelve az egészet egy kis bosszúval). Csak azt felejtik el jól, hogy ezt a háborút senki nem nyerheti meg… Ami engem illet, lehet, belefáradtam kicsit ebbe az állandó szkanderezésbe, és eszembe sincs többet faszméregetősdit játszani senkivel sem. Ne gondold, hogy nem tudom, hogy ezzel (nagy eséllyel) elintézem magamnak a továbbiakra az egyedüllétet, mert tisztában vagyok azzal, hogy az idő múlásával egyre nehezebben hoz össze a sors olyan emberrel, akivel hasonlóan működünk. Lassan elérkezik az ideje annak, hogy szembesüljek a ténnyel, miszerint mázlista vagyok-e, avagy sem, és bárhogyan is alakul, nem halogathatom tovább a gatyába rázásomat. A lelkem mélyén él a remény, és bízom a legjobbakban, viszont a kisördög sem alszik ám, de elhessegetem ezeket a gondolatokat, mondván, lesz, ami lesz…