484. nap

Kedves Herceg!

Lehet, hogy ez lesz az utolsó levél, amit itt, így írok neked. Lehet, hogy nem is kéne megosztanom veled ezeket a gondolatokat, de úgy érzem, ha nem adom ki magamból valahogyan, akkor megbolondulok. Azt már látom, tudom, hogy veled nem oszthatom meg, mert nem érted, miről is beszélek, hiába igyekszem nem túlbonyolítani… Mérhetetlen harag dolgozik bennem. Haragszom rád. Nem is azért, mert elhagytál, vagy legalábbis nem azért, amiért fizikailag elhagytál. Azt gondolom, azt gondoltam, hogy az érzéseim irántad erősebbek annál, hogy egy kis idő képes legyen kikezdeni, és mellé biztos voltam abban, hogy hiába vagyunk távol, lélekben nem fogsz elhagyni, és mindig tudni fogod, mit mondj, vagy tegyél, hogy az esetleges kétségeimet szertefoszlasd. Egy ideig ment is ez, de jobban belegondolva, azért ment, mert állhatatos voltam, és bármire képes voltam a kapcsolatunkért. De telt, múlt az idő, és az egyre többször felmerülő aggodalmaim elhessegetésére nem volt már elég az egyedüli harcom. Hiába kértem, könyörögtem segítséget tőled, te fittyet hánytál. Természetesen megértem, hogy neked sem könnyű. Ne hidd, hogy nem tudom, hiszen ismerlek, ismertelek, tudom, mennyit szenvedhettél. Mégis azt vártam volna tőled, hogy értékeld az áldozatomat, hogy elismerd mindazt, amit tettem értünk, és hogy kiállj mellettem mindenkivel, bárkivel szemben. Igen, bárkivel és mindenkivel szemben. Anyáddal, apáddal, barátaiddal, munkatársaiddal, exfeleséggel szemben. De te cserbenhagytál engem, elárultad az érzéseimet minden alkalommal, mikor rossz érzéseimnek hangot adva te engem csitítottál, és semmibe vetted a sérelmeimet. Összetörted a szívem minden alkalommal, mikor olyan szavakat írtál le nekem, amikben te sem nagyon voltál képes hinni, mikor olyan érzésekről beszéltél, amikről magad sem hitted, hogy érzed, csak akartad érezni, hogy a valakihez tartozás érzése megkönnyítse kicsit a szar helyzet túlélését. Megértem, hogy az idő nem kegyes, főleg, ha érzésekről van szó, hiszen a jó érzésekért, a szeretet érzéséért kő keményen meg kell dolgozni nap, mint nap, sőt, talán, óráról órára. Nagyon sokáig küzdöttem értünk egyedül. Az hagyján, hogy a szüleid úgy bántak velem, ahogy, de az, hogy te is elhagytál, cserbenhagytál, elviselhetetlen gyötrelmet okozott, és okoz még most is… Él bennem egy nagyon halovány remény azzal kapcsolatban, hogy képes leszel megszabadítani a rossz érzésektől, ha hazajössz, de attól tartok, ez a reménysugár csak azért él bennem, mert nem vagyok képes teljesen feladni a reményt… Holnap, elméletileg, találkozni fogunk. Hosszú idő óta először. Csodát várok ettől a találkozástól a szívem mélyén, miközben rettegek attól, hogy megint csalódást fogsz okozni… Pedig te voltál az a férfi, akit az igazimnak tartottam. Az a férfi, akiről azt hittem, neki teremtődtem, és azért éltem, hogy megismerhessem. Belehalok százszor és ezerszer abba az érzésbe, hogy tévedtem, és halálért rimánkodom…

Kedves herceg, valószínűleg sosem fogod ezt a levelet olvasni, nem is akarom, hogy tudd, hogy ilyen érzések voltak bennem, és valahol mélyen a szívemben remélem, hogy pár nap múlva írnom kell egy olyan levelet, ami pont az ellenkezője ennek…