Szerelmi életem 32

Őszintén szólva, nem is értem, miért olvasom ezt a nagyon bölcs, nőket töviről hegyire ismerő férfiembert. Biztosan szándékosan teszem, hogy háboroghasson az érzékeny igazságérzetem, mindamellett, hogy igazat is látok a szavaiban. Az, hogy időről időre mégis visszatérek a gondolataihoz, és olvasom, azt jelentheti, hogy ennek a kettősségnek az érzésére áhítozik a lelkem. De vajon miért? Mert annyira nem kellemes az érzés. Vagy inkább arról van szó, hogy az olvasottak alapján, szándékosan felkorbácsolva a dühömet, úgy érzem, joggal szapulhatom összességében a férfit? De ha nem az egész férfitársadalmat, akkor személy szerint ezt a furcsán fogalmazó teremtés koronáját, és elodázom azt, hogy szembenézzek azzal, hogy valójában ki is a haragom tárgya. Nem mintha nem tudnám. Teljesen pontosan tudom. Azért is, mert egyre sűrűbben, és hevesebben kerekedik felül rajtam, és tör ki elkeseredetten. Szeretnék ettől a megsemmisítő haragtól megszabadulni, de nem igazán tudom a módot rá. Attól tartok, addig nem tágít, míg ki nem mondom neki azokat a sérelmeket, amikről úgy érzem, hogy neki köszönhetők… Arra is gondoltam, hogy nem kéne szólni, inkább csendbe kéne maradni, de jobban belegondolva, nem lennék képes magamban tartani. Addig űzne, addig gyötörne, míg kénytelen lennék kimondani, mielőtt belebolondulnék… Én szoktam mindig mondogatni Zsuzsinak, és Dánielnek is, hogy ne tartsa magában, élje meg még a rossz, kellemetlen érzéseket is, és most én próbálok menekülni egy ilyen elől. Azért nem sokáig, mert úgyis belátom, hogy nem menekülhetek, és lesz, ami lesz alapon hagyom lezúdulni a lavinát. Szóval, nyugodtan nekikezdhetek szembenézni, megbékélni a mérgemmel ahelyett, hogy hosszadalmas önmarcangolásba kezdenék miatta. Mostantól a kívánt hozzáállás minden érzés, félelem, kétség elengedése, és sodródás az árral egy rutinos túlélő kitartásával…