... itt az este. A csúnya sötétség, amitől mindig is féltem. Most éppen azért, mert nem tudom, hogyan tudok, vagy éppen nem tudok aludni majd. A hétvége óta ez megint nem megy a legkönnyebben, de mondjuk már megszoktam, hiszen időközönként fel-felbukkan ez a dolog. Ráadásul még az agyam is pörög ezerrel, mintha muszáj lenne neki. De ma jól kitolok magammal. Egész nap nem hagytam, hogy elnyomjon az álom, és a lefekvést is addig fogom húzni, ameddig csak bírom. Ha akkor is forgolódás vár, akkor hagyom a fenébe, és legfeljebb nem alszom... Szép nap volt a mai, azt hittem sosem lesz vége. Legszívesebben előre tekerném az időt egy héttel legalább, hogy túl legyek ezen a nyűglődésen, ezen a magamat őrlöm belülről dolgon. Persze, tudom én, nem kellene, hogy így legyen, de nem tudok kibújni a bőrömből. A legnagyobb baj, hogy az időt sem tudom előre hajtani, hát kénytelen vagyok végig zongorázni ezt az egészet. Pedig nem akarom. Nem akarom azt az üresség érzést, ami ezután vár, és utálom a hiányérzetet, amitől apró gombóccá ugrik össze a gyomrom. Igazából elveszíteni sem akarom... De nincs más, elfogadom, belenyugszom. Megadtam magam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése