Annamarival töltöttem az egész délelőttöt. Tegnap, mikor jelezte, hogy ráér, nem volt kedvem, de most már örülök, hogy így alakult. Nagyon jót beszélgettünk, megnyugtatott, hogy kiönthettem neki a szívem. Elpanaszoltam a bánatom, és ő mellettem állt, megértett. Nagyon jó érzés volt, hogy van valaki, akire számíthatok. Aztán mikor hazajöttem, egy régi ismerős talált rám, egész délután beszélgettünk. És ráadásul a nap is sütött, jó idő lett. Mindezek ellenére mégis szomorúnak éreztem magam. Nem úgy szomorúnak amitől sírni kell, hanem olyan mélyről jövően, agyonnyomósan. Olyan magam elé bámulósan, végtelen ürességgel, el nem múló fájdalomérzettel... De sebaj, egy kis szomorúság nem a világ vége. Lényeg, hogy jól vagyok, túl vagyok rajta, megemésztettem, vagy legalábbis jó úton haladok... Azt hiszem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése