...at aludtam ma napközben, s valahogy most nem sikerül álomba ringatnom magam. Kénytelen vagyok napközben is szunyókálni, mert éjjel is csak rövid időre sikerül elaludnom, s minden mozdulat felébreszt, olyan fájdalommal jár. Elhiheted, hogy már cefetül unom ezt az egészet, és még annak is örülnék, ha valami tragikus dolog derülne ki, csak tudjak már valami biztosat, és lehessen már sejteni, hogy mikor lesz vége. Belefáradtam, és egyedül vagyok. Nem a szó szoros értelmében, mert mindig van körülöttem valaki, csak ide belülre nem akar senki beférkőzni, s ez talán még a fájdalmaknál is jobban megvisel. Talán beszélnem kellene róla, de nem tudom, hogyan tegyem, és abban sem vagyok biztos, hogy attól jobb lehetne, mert lehet, hogy kissé telhetetlen vagyok, vagy egyszerűen túl sokat akarok, vagy túlkombinálom azt, amit nem is kéne. Mindenesetre az az egy biztos, hogy sorvadozik a lelkem, szeretgetésre, dédelgetésre, szeretetre vágyom. Pont, mint az a haldokló, akit minap láttam a tévében. Tudta, hogy vége, és nem is akarta, hogy másképpen legyen, csak érintésre, közelségre vágyott, mikor azt kérte a mellette lévő embertől, hogy vegye ölbe, és ringassa, mint egy kisbabát, s talán ettől nem érezte olyan nagyon egyedül magát az utolsó e világon töltött percekben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése