Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire padlón, mint ma. Megmagyarázhatatlan, és hihetetlen is egyszerre. Úgy érzem magam, mint a ketrecbe zárt vad, aki hol az egyik, hol a másik oldalon igyekszik a rácson kitörni, de hiába minden, nem tudja még csak megingatni sem a vasakat. Csak kapkodja a fejét, mert mindenhonnan azokat a rémisztő hangokat hallja. Eszeveszetten fél, retteg. Ismeretlen ez az érzés is neki, már ez is a rémületbe kergeti, hát még mellé ezek a rácsok, ezek a fura hangok. Mit tegyen? Egyáltalán mit tehetne? Nem tud mást, mint behúzódni a sarokba, és onnan vicsorogni kifelé, onnan morogni mindenre, ami csak a közelébe kerül. De nincs biztonságos sarok sem. Amelyik felé húzódik, mindig onnan érez valami éles fájdalom szerűséget. Sejti csak, hogy ez is fájdalom. Mi más lehetne? Csupa új érzet, csupa új érzés, csupa új tapasztalás. Hiába kap az újabb irányból érkező, éles nyilallás felé, tehetetlennek bizonyul minden erőfeszítés, hiába minden védekezés. Az állandó odafigyelés a körülötte lévő ingerekre, egyre jobban kifárasztja. Lassan már csak a fejét képes az észlelés irányába fordítani, s halk morgások kíséretében néha - néha odacsapni mancsával. Már mindenhol vérzik, már nem is érez fájdalmat, már nem is érdekli semmi sem. Pihenés kellene, gondolja végtelenül szomorúan, szinte feladva mindent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése