...erről a belehalásról beszéltem, amit kicsit mintha most éreznék. (Mondta, mire félrefordított fejjel néztem rá, s talán rosszalló pillantással is, mert fejét lehajtva, mentegetőző hangsúllyal folytatta.) Na jó, nem is mintha. Csütörtök délelőtt óta bennem lappang ez a szemét érzés, és bárhogy gyúrok rá, bárhogy biztatom magam, csak szorongat. (Láttam rajta, hogy valóban szenved, és minden erejét latba kell vetnie, hogy annyira ne legyen feltűnő, de röntgen szemeim elől nem lehet elbújni.) Mintha megváltozott volna az egész, mintha az, akit megismertem, kicserélődött volna, és csak a külső az, ami ugyanaz maradt, de csak, hogy megtévesszen, hogy alaposan becsaphasson... (Feszeng, mocorog, nyugtalan. Dúlnak benne a harcok, mert le kell győzni a megérzést mindenáron, még ha tudja is, hogy balgaság.) Gondolhatod, hogy agyaltam, túlagyaltam, de szándékosan eltereltem erről a figyelmem. Eszembe jutott időről időre, de nem engedtem magam rápörögni, és még így is ott van belül, mellkasközép, vagy kicsit lejjebb tájékon, ez a szadista vasmarok, és kínoz kitartóan. (Elhiszem neki, amit mond. Minden pillanatban látszik rajta, mennyire menekülne, mennyire védekezik.) Attól tartok, nem nyugszik, míg ki nem öli belőlem azt, amitől embernek érezhettem magam. Az egészben az a legszebb, hogy magam végzem el a kivégzésemet akkora profizmussal, hogy garantált, és egész estés szórakozást biztosítok a kíváncsiskodóknak, látványos kegyelemdöfést is beígérve bónuszképpen... (Fürkészem őt feszült figyelemmel, minden rezdülése érdekel, hogy ismerhessem.) De, de szerintem megváltozott. (Rám emelte tekintetét, a szívem pedig elszorult. Nem tudtam mit mondhatnék, amitől legalább kicsit enyhül az a megfoghatatlan, az a megfogalmazhatatlan, ami sütött róla.) Igen, szerintem ott termett közöttünk a távolságtartás. Igen, szerintem mintha érdektelenné változott volna az egész egycsapásra...Ez nem az agyam túráztatása, csupáncsak kísérletezés az érzések szavakká alakítására... (Újra lehajtott fejjel beszélt, szinte suttogott, közben a kezét tördelte, én meg hegyeztem a fülem, hogy egy fél hangot se veszítsek.) Már a keserűség sem próbál a hatalmába keríteni, és ez a felismerés úgy falhoz nyom, hogy húúhúúú... (Mondat végét már alig - alig hallottam, mégis napokig csengett még a fülemben, a lelkemben, vagy valahol, szomorúságot hurcolva magával.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése