Emlék

Bevillant ma egy emlék. Arra már nem emlékszem, mit csináltam éppen, de elmosolyodtam a hatására, és talán nem rossz ötlet megkísérelni szavakba önteni... Elég régen történt, tízen éve is van már neki, de mikor néha - néha bevillan olyan, mintha tegnap történt volna. Tudni kell, hogy az agyam vagy nem képes az emlékeket hosszan megőrizni, vagy annyira biztonságba helyezi, valahova mélyre, hogy még én sem találom. Ez valami csoda folytán megmenekült. Jól van, jól van, mondom már. Hárman voltunk. Kicsi. Ő volt a legkisebb, talán egy méter körül mozgott a hossza. A nagy, barna szemeivel nagyon tudott nézni, és olyan kis ügyetlen volt, hogy képes volt elesni akkor is, ha csak álldogált. Göndör haja két copfba fogva a füle mellett, de hiába, fülemüléjét nem takarta el. Velünk volt Nagy. Azért ő sem volt olyan nagy ám, csak a kicsihez képest nagyobb. Neki kék szeme, és szőke, egyenes haja volt, gondosan, szorosan összefogva, akadályt szabva a rakoncátlan tincseknek. Nagy ügyes volt, ritkán esett el, nem is nagyon maradtak árulkodó sebhelyek a testén. Szóval, ők ketten, és én voltunk hárman együtt. Mindegyikünknek volt bringája, a méretéhez passzoló, s ha már volt mindenkinek ilyen eszköze, használtuk is. Az is lehet, hogy meglátogattunk valakit, és éppen onnan indultunk tovább. Az utunk egy nagyon nagy kereszteződésen vezetett át, ahol nekünk, mint egyenesen haladónak, volt elsőbbségünk. Természetesen bicikliúton mentünk betartva a szabályokat, mert az fontos, milyen példával járunk elől. Egy kupacban kerekeztünk. Elől, bal oldalon Kicsi tekerte büszkén apró, nagyon színes bringáját. Mellette, elől, jobb oldalt Nagy egy jó pár számmal nagyobb kétkerekűvel, végül mögöttük én, mint figyelmes főnök. Behajtottunk a kereszteződésbe az útra a túloldalra jutás érdekében. Már előbb láttam, hogy egy autó közeledik, de lassított, sejtettem, megáll majd. Meg is állt, de úgy, hogy az autó éppen hozzáért Kicsi kecskéjéhez, és ő úgy, ahogy volt, eldőlt. Az történhetett, hogy a sofőr nem látta Kicsit a szélvédőn keresztül, annyira aprócska volt, de ahogy megérezte, hogy valaminek nekiment, azonnal kipattant a kocsiból, és aggódó jól van?, nem történt semmi?, nincsen semmi baja? kérdéseket ismételgetve segített Kicsinek feltápászkodni, mert egyedül valami miatt nem ment, folyton elbotlott a bicikli valamelyik részében. Megálltunk Naggyal, és először a rémülettől dermedten álltunk, de hamar visszatért belém az élet. Kicsi rám nézett azokkal a szemekkel, ijedtséget láttam bennük, s valamiféle várakozást, és a szája is egyértelműen lefelé görbült egyre jobban. Semmi gond, mondtam neki mosolyogva. Leállítottam a magam jószágát, és odamentem hozzá. Megnéztük, lett-e sérülés rajta, de semmi folytonossági hiány nem keletkezett, majd a járgányt vettük szemügyre. Kicsi a nyakamba csimpaszkodott, kért egy gyógypuszit, és még elmondtam neki nyugtatásképpen, hogy semmi sem történt az ijedelmen kívül. Az autós is megnyugodott. Újra nyeregbe pattanhattunk, és érdekes kis karavánunk visszatért az útra, szép lassan haladva a cél felé. A történet így leírva nem tűnik olyan nagyon érdekesnek, nekem mégis minden alkalommal, mikor felidézem, mosolyt csal az arcomra...