Csapó

Most megfigyeltem, mi is történik velem, mikor jótékony átsuhanás esete forog fenn egy gondolat által az állományaimon. Ez a suhanás jó suhanás. Lelkessé tesz, és csak felerősíti a szavak egymás mellé pakolásának képességét, vagy legalábbis olyan érzetet ébreszt, hogy: most megvagy, nem menekülsz. Nem is késlekedik az izgatott rákészülés. Moncsicsi be, ujjak a betűk felett hadarásra készen, lábbal dobogás, míg betölt az oldal, és feltűnik az új bejegyzés menüpont szépségessége. Már tényleg csak egy fél kolibri szárnycsapásnyi, és már dőlhet is a dőlni való. Na, és itt történik az, aminek mocskos mód nem örülök, mert, ha bennmarad, ami kijönne, az rossz hatással van a közérzetemre. Nem ér kinevetni, tényleg így van. Jól van, jól van, jól van... Majd akkor is nevess, ha ügyesen megtapasztalod, vagy hallgass rám, és együtt érzőn ne örülj te se ennek :) Szóval, bennmarad. Érthetetlen. Az alkalom itt kínálkozik, terpeszkedik az orrom előtt, és még menne is, erre mi történik... Nem mozdulnak az ujjak, a lelkesedés úgy húz a fenébe, mint léket kapott lufiból a levegő, a bizakodó mosoly lehervad, a szemből az a megmagyarázhatatlanul csinos csillogás már most hiányzik, és akarom vissza... Belül a genya hang viháncol rajtam, ráadásul nem felejti odavetni, hogy: úgy se lett volna jó. Mire eddig jutok, már majdnem el sem hiszem, hogy az előbb még alig bírtam visszatartani a szóáradatot. Akkor hát moncsi ki, test ágyba be, agykapcsoló lenyom... Elhalón még visszhangzik belül az óhaj - sóhaj, hogy: jaj, csak a szavakat ne, csak azokat ne...

(Majdnem kivitelezhetetlen gyorsaságú csapó ez itt.)

...Itt duruzsol a fülembe bele a kidobóember című film. A címszereplő egy vézna, fostosnak tűnő ürge, de az előbb izompacsirtává alakult... Hogy mit? Jaj, csak képletesen, és különben is ne kötekedj, mert többet nem engedlek be :) Az történt, hogy három zsíros bátor jött, hogy jól fenyegetőzzön. Tudod, milyenek az ilyenek. Jó hangosan beszélnek, vagy inkább kiabálnak, mert arra szocializálódtak porba fingó korukban, hogy tojják össze magukat a félelemtől, ha erőfitogtató nagyfiúk harci zaja üti meg a fülüket. Ezek hárman fenyegetőztek is. Ígérgették kákabélűnek, hogy elkapják a gyerekeit, mire ő védelmezőn a gyerekek elé állt, és kérte, csak őket ne. A hármas, ezt hallván, nem átallott rákontrázni. Hibás lépésnek bizonyult, mert hősünk egy szemvillanás alatt felmarkolt egy bazi nagy követ és lotty. Csak úgy kongott az egyik buksi, és képzeld, csend lett. Girhesünk sorozta őket a téglákkal. Az egyik zsíros bátor a földön hentergett, míg a másik kettő uzsgyi neki, jó messzire. Soványság csépelte a hentergőt, nem kímélte, apait - anyait beleadott. Végül a futóbajnokok visszajöttek, elráncigálták a harmadikat. Vert hadként iszkoltak. A gilisztásból lett izomember odaszaladt a gyerekekhez, magához húzta, ölelte őket, puszilgatta, nyugtatgatta őket. Semmi baj, kicsikéim, apa vigyáz rátok, ne féljetek, mondta nekik... Az erőszak dacára ez a jelenet tele van szeretettel, és más, szerintem értékes tulajdonsággal, csak nem lelem a határozóimat, elvesztek, szanaszét szóródtak mindenfelé...