Tegnap, az egyik vendégemmel az emberekről beszélgettünk. Az emberek élethez és egymáshoz való viszonyáról. Miután elment, a fejemben tovább kavarogtak a gondolatok. Az elmúlt években sokfelől hallottam olyan megjegyzéseket, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és hogy csak olyannal kezdj, aki olyan, mint te saját magad. Valahogy egyik kijelentésre sem láttam olyan példát, ami alátámasztaná ezt, sőt. Azt láttam, hogy az ellentétek valóban vonzzák egymást, ideig - óráig, s ha már két vállra fektették egymást, mindkét fél tovább áll, feltéve, ha felbír tápászkodni. A hasonlóság valóban kicsit pozitívabb, tovább elhúzható kapcsolatot jelenthet, de vérszegény. Egy idő után unalmassá válik ez a hasonlóság, és már nem lesz miért szólni a másikhoz, hiszen úgyis azt fogja mondani, amit én gondolok. Vajon akkor mi lehet a megoldás? Van egyáltalán erre felelet? Azt hiszem, tegnap megvilágosodtam, mondhatni. A mágnesrúd jutott eszembe, aminek az egyik fele kékre, a másik pirosra van festve (remélem, jól rémlik, hogy van ilyen). Ha az összepasszoló részeket közelíted egymáshoz, akkor vonzzák egymást, szinte szétválaszthatatlanul, de ha a másik oldalukkal próbálkozol, akkor sehogy nem fog sikerülni, még egymáshoz közel sem lehet rakni őket. Lehet, hogy egy kapcsolatra is érvényes ez. Két ember között is lehet ilyen, lehet, hogy mindkét félnek van olyan oldala, amit ha közel engedsz egymáshoz, akkor úgy összekapcsolódik, mintha soha nem is lettek volna külön, és kitalálják egymás gondolatait, kiegészítik egymás mondatait. Ez annyira jó, hiszen olyan, mint egy egyesülés, de sajnos nem ilyen egyszerű, mert probléma nélküli dolog nincs, főleg, ha emberekről beszélünk. Amikor azt hinnéd, hogy a földre költözött a mennyország, akkor a taszító oldalak fordulnak egymás felé, és összedől a világ. Pedig lehet, hogy ez így normális, csak meg kell tanulni kezelni ezt is, nem elfelejteni az érzéseket, amik ettől még nem változnak, lehet, hogy esetleg még erősebbé is válnak úgy, hogy észre sem vesszük. El kell tudni fogadni a másik taszító oldalát is, hiszen ez az oldal is ahhoz tartozik, akit szeretünk, és ahol vonzás van, ott taszításnak is lenni kell. Mert ugye abban egyetérthetünk, hogy nincsen tökéletes ember, isten mentsen attól, hogy legyen. Majdnem azt írtam, hogy elfogadni és megérteni, de megérteni nem mindig lehet, bármennyire is törekszik erre minden idegszálunk, viszont nem is kell. Elfogadni annál inkább lehet. Nem feltétlenül az agyunkkal, talán ez a szív dolga, mert talán a szív az, aki tud a másikra úgy tekinteni, hogy abba ne akarjon mindent belemagyarázni. Nem egyszerű... És vajon mi ennek a konklúziója? Hogy foglalhatnám össze egy mondatba? Talán, ha azt mondanám, hogy ha megtaláltad a hozzád passzoló oldalát valakinek, akkor ne félj a másik felétől, mert így lesz igazi és egész az, ami köztetek van. És hát végső soron, nem erre az igazira és egészre vágyik minden ember?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése