Tévedtem tegnap, rettenetesen el vagyok keseredve. Ezt az érzést nem lehet elviselni... Azt mondta, térjünk vissza rá, és a lányoknak, hogy még találkozunk, és hogy szeret engem, és most meg nem akar beszélni velem, el is tűnt. Nem hibáztatom, csak jaj... Nem olyannak ismertem meg, aki a levegőbe beszél. Nem is lenne rá szükség, hiszen egyszerűbb azt mondani, hogy minden jót, bébi, továbbállok. Ebből mindenki ért, én is... Azt kérte, ne omoljon össze a világ. De hogy lehetnék erre képes, hogy lehetnék ennyire erős? Olyan dolgokat produkálok, amit eddig még soha, még akkor sem, mikor Balázzsal vége lett, pedig eddig azt hittem, ő volt az a pasi, aki a legtöbbet jelentette az összes közül. Nem gondoltam, hogy ezt lehet überelni. Napok óta nem eszem, már remeg a kezem, de ha kajára nézek, vagy csak gondolok, felfordul a gyomrom. Alig alszom, ha szól a tévé, akkor sem, ha nem szól, akkor meg azért nem. Zaklatom a hívásaimmal, érthető, ha már nem veszi fel, mikor látja, hogy én vagyok. Szinte már könyörgök, és bármit megtennék, csak újra érezhessem. Nem voltam én ilyen. Mindig büszke voltam, és emelt fővel viseltem a megrázkódtatásokat, akkor sírtam csak, mikor senki nem látta, azt sem sokáig, de ezt alig bírom elviselni. Visszasírom a kőkemény ízületi fájdalmakat, akár egyszerre az összeset, mert ez azoknál százszor rosszabb... Reggel azt gondoltam, hogy ezt a fájdalmat meg lehet szokni, csak türelmesnek kell lenni, és az is lehet (bár nem tudom, hogy mit szólna hozzá, ha olvasná ezt, elmosolyodna talán, vagy azt mondaná, na persze), hogy ráébred arra, hogy igazából, bármilyen vagyok is, egymásnak valók vagyunk, ezért talált rám. Mert ő a zsákom, és én a foltja, ez biztos...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése