Ma szakácskodtunk Odettal. Nem készítettünk olyan dolgot, ami nehéz lenne, de valahogy megint nem alkottam emlékezeteset. A fűszerezés részét Odett mindig rám hagyja, attól fél, elrontja, pedig lehet, hogy sokkal jobban ízesítené, mint én. Az utóbbi időben valahogy nem tartozom a legjobb szakácsok közé, sőt még közepesnek sem állíthatom be magam. Elronthatta az ízlelőbimbóimat a sok kifőzdés étel, vagy csak arról lehet szó, hogy az utóbbi időben keveset állok a tűzhely mellett. Például a mai egyszerű főtt krumplit is elrontottam, pedig tudom, hogy a krumpli szereti a sót, most mégis sótlanra sikerült. Azért aranyosak voltak a lányok, mindketten azt mondták, finom lett. Képzeld, leejtettem a kajával teli tányért. Le akartam tenni az asztalra, és mielőtt az asztalhoz értem volna vele, egyszerűen elengedtem. Nem akartam, csak rosszul mértem fel a távolságot, vagy nem tudom mi történhetett. Jól összeégettem a kezem, de érzékenyebben érintett az, ahogy leesett. Még nem fordult ilyen elő velem. Odett próbált nyugtatni, és mondta, ilyen véletlen mindenkivel megtörténhet. De velem nem szokott, nem is akarom többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése